hearnolie

Nem is olyan rég írtam a több éves kálváriámról, aminek a végén egy analítikus derített fényt a rejtélyes betegségemre, illetve annak okára.

Többen megjegyezték, hogy azért nem fair általánosítani, biztosan nekem is van egy olyan történetem, ahol az orvos jól végezte a dolgát. Gondolkodtam egy kicsit és...igen, van. Ezt szeretném most megosztani. Valóban, vannak olyan orvosok, akik odafigyelve a betegre alaposan és hatékonyan végzik a munkájukat.

Történetem a fogorvosomról szól. Soha de soha nem gondoltam volna, hogy az egyetlen orvosi rendelő, ahová jókedvűen, félelem nélkül fogok tudni belépni, az a fogászat lesz. Pedig, de. Nem is gondolok rá a hétköznapokon, mert annyira természetes, hogy fél évente elmegyek és megnézetem a fogaimat.

Na, pont nem így. Aki még nincs kellőképpen sokkolva, annak most árulom el, hogy ráadásul nem egy szuperdrága magánrendelőről van szó, hanem egy kisváros rendelőintézetében található, TB által finanszírozott, fogorvosi rendelőről. Egy olyanról, ahol az ország bermelyik pontjáról érkező betegeket ellátják ingyen és bérmentve, feltéve, hogy van érvényes betegbiztosításuk.

- Deahát minden hónapban fizet ezért! Minek kérnék Öntől még több pénzt? - kérdezett vissza a fogorvos az első alkalommal, amikor nála jártam és az igencsak időigényes, fehér színű újratömésem után arról érdeklődtem mibe kerül, hogy nem a ronda, szürke amalgámmal dolgozott. Valóban, minden hónapban fizetek. Nem is keveset. Erre, azonban, legvadabb álmaimban sem mertem volna számítani. A tömésem lassan tíz éves lesz, soha semmi panaszom nem volt. 

A rendelési idő alatt egyébként előzetes bejelentkezés alapján fogadják a betegeket, a fogorvos asszisztense mindenkit, tényleg a megbeszélt időpontban, név szerint szólít. Ha beesik egy sürgősségi eset, azt előre veszik és tájékoztatják az időponttal rendelkezőket, hogy nagyjából mennyit fognak csúszni. Akinek fontos dolga van és nem fér bele az extra idő, annak ott helyben új időpontot adnak. Maga a vizsgáló is álomszép, néhány évvel ezelőtt felújították, ahogyan az egész rendelőintézetet is. A falon különböző színekben játszó lámpák vannak, amik engem például simán hipnotizálnak annyira, hogy ne arra koncentráljak hová is folyik épp a nyálam. A kezelési módszer is fejlődik, míg tíz évvel ezelőtt elég fájdalmasan zajlott a fogkő leszedés, addig két évvel ezelőtt meg sem éreztem mit művel a fogorvos. Na jó, lehet a mini hipnotizálás is segített kicsit :)

Azonnal fúrás, tömés és húzás helyett a fogorvos, először mindig "alternatív" módszereket ajánl, új fajta fogkrémet, vitaminkészítményeket, elmagyarázza hogyan kell helyesen fogat mosni. Rólam például kiderült, hogy a bölcsesség fogaim elkezdtek nőni (mind a négy) és szépen lassan, de biztosan tolják össze a többi fogamat helyet csinálva maguknak. Míg a legtöbb ismerősömet ilyenkor a szájsebészetre küldik, hogy gyorsan szedessék ki a szerintük amúgyis felesleges négy fogat, addig én időpontot kaptam konzultációra. Fél órát szánt rám a fogorvos és tájékoztatott az állapotomról, illetve a lehetőségeimről. Azt javasolta, hogy értelmetlen húzkodás helyett, próbálkozzunk meg a fogszbályzóval, szerinte ugyanis egy könnyen kezelhető, rendellenesen fejlődött állkapocs probléma miatt nem fér el 32 fog a számban. Éjszakai fogszabályzót kaptam és hamarosan rendbe jöttek az egymást összenyomó, lyukasodásra hajlamos fogaim. Már a bölcsességfogaimnak is van hely, alig várom, hogy mind előjöjjenek.

Szóval, van ilyen is. 2016-ban, Magyarországon, egy kisváros rendelőintézetében. Az egyetlen kérdés, ami ilyenkor felmerül bennem; ha ott sikerül ezt így megoldani, akkor máshol miért nem? Ha akkora bajban van az egészségügy, hatalmas pénzhiánnyal küszködik, akkor a lakóhelyemen vajon mit tudhatnak? Elültették a kertben a ropogós bankjegyeket és azóta terem a pénzfa?

A történetem nem túl vicces vagy szórakoztató. Elég hosszú is. Viszont tanúságos és happy end-el végződik.

És már az elején lelőttem a poént.

Gyerekkoromban nem mentünk minden köhintéssel az orvoshoz, így felnőtt koromra is kialakult bennem az a szokás, hogy dokihoz csak akkor forduljak, ha nagy baj van. De honnan tudhatja egy laikus mikor nagy a baj? Mi van, ha nekem nagynak tűnik, de valójában aprócska? Vagy fordítva?

Utólag visszagondolva, több mint tíz éve egészségügyi problémákkal küszködtem és fogalmam sem volt róla.

Huszoniksz évesen kezdődött a dolog azzal, hogy egyik évről a másikra nagyon fázós lettem. Nyáron képes voltam három réteg ruhában sétálni, miközben a többiek majd megsültek. Cserébe rettenetesen jól bírtam a negyven fokot, szóval azt hittem engem így raktak össze, van ilyen. Plussz elkezdtem bagózni és mindenki azt mondta, lehet ilyen mellékhatása is.

A szokásos éves karbantartáson megállapította a doki, hogy nagyon alacsony a vérnyomásom és kicsit magas a pulzusom, de semmi vészes. Ha több vizet iszom és leszokom a kávéról, minden rendben lesz. Egész életemben, összesen két bögre tejeskávét ittam, de ez az orvost nem érdekelte, hát nem fárasztottam ezzel. Megfogadtam a tanácsát, többet ittam, ráadásképpen rendszeresen sportoltam, egészségesebben étkeztem. Kicsit jobb is lett a fázósság.

Közben új tünetek jelentek meg, a tévéből is jól ismert gombás fertőzés és a korábbihoz képest szokatlan mosdóhasználat. Már ezer éve megtanultam, hogy vizelésről nem illik beszélgetni, sem otthon, sem a barátokkal, de még az orvossal sem. Nem is nagyon beszéltem róla senkinek. Anyukám volt az egyetlen, akinek feltűnt a változás. Azt mondta, hogy ő is hasonlókkal küzdött fiatal korában, mint ahogyan a felmenői közül mások is, szóval, gondoltam, oké, ez is teljesen normális.

Aztán négy vagy öt évvel ezelőtt kijött az első vesekövem vagy vesehomokom. A szokásos tünetekkel, görccsel, egy-két napig tartó állandó vizelési ingerrel, véres vizelettel. Elmentem egy ultrahangos vizsgálatra, ahol megállapították, hogy vesekövem nincs és soha nem is volt. Na jó, de akkor mi okozta a tüneteket? Arra kértek, ha legközelebb is lesz ilyen, szedjem össze a követ és vigyem el a laborba. Legközelebb? Komolyan annyi a kezelés, hogy várjuk meg mi lesz legközelebb? És addig? Még a rendőrség is tesz valamit, ha már vér folyt! Hát, ennyi. Majd legközelebb.

Addig is azért biztosítottak róla, hogy nem gáz, ha vesehomokot ürítek – mert ha nem kő, akkor homok – hiszen a felnőtt lakosság nagy százalékával előfordul. Egyek kevesebb vörös húst és fogyasszak több folyadékot. Akkor már nagyjából napi 3-4 liter vizet ittam, plussz zöldségek, gyümölcsök, leves. A 48 kilómhoz. Még többet? Jó.

Elsétáltam a háziorvoshoz, aki beutalt egy vérvételre, az eredményeim alapján pedig megállapította, hogy tökéletesen egészséges vagyok, leszámítva az alacsony vas szintet. Nőknél ez megesik, ugye.

– Urológushoz nem ad beutalót? – kérdeztem tőle hozzá nem értőként.

– Nem. Miért? – jött a kérdés, válasz helyett.

– Mégis csak vesehomokom van. Nem kéne kivizsgálni, miért? – erősködtem.

Kiderült, hogy nem, nem kell. Az ultrahang alapján semmi életveszélyes, a vesehomok manapság teljesen normális dolog. Tényleg? Az normális, hogy egész nap töltöm magamba a vizet, mégis homokot ürítek?

– Persze – mondta a házidoki – de kizárt dolog, hogy annyit iszik. Igyon többet.

Érdekes. Miért pont az orvosnak hazudnék, akitől megoldást várok a problémámra? Mindegyis. Már azt is megtudtam, hogy szava hihetetlen vagyok.

A gombás panaszaim tovább romlottak, ezért elmentem a bőrgyógyászhoz, aki antibiotikumos kezelést javasolt. Antibiotikumot. Gombára??? Még a suliban is tanították, hogy ez nem jó kombináció.

Kissé csalódva a hagyományos orvoslásban, felkerestem egy biorezonanciás vizsgálatot. Candida, mondták ott és diétára fogtak meg kaptam egy csomó csodabogyót egy kisebb vagyonért. Semmi cukor, szénhidrát. És kerüljem a vörös húsokat, akkor a vesehomokos panaszaim is megszűnnek. Meg a gyümölcsöket. Rizst sem nagyon kéne enni. Sem krumplit. Vagy hüvelyeseket. De, ne aggódjak, hozzáadott cukrokat nem tartalmazó tejtermékből annyit fogyaszthatok, amennyit akarok. Sőt! Még annál is többet, hiszen a gomba, szerintük, nehezen bontja a tejcukrot, így kiválóan alkalmas az egyéb cukorfélék kiváltására. Ha diéta, hát diéta. Abban úgyis jó vagyok. Ja, és igyak többet. Legalább napi 2 liter vizet.

– De hát annál kétszer többet fogyasztok – ellenkeztem.

– Kizárt dolog – reagált a biorezes pasi.

Fél évre rá ismét jött egy nagyobb darab homok, mikor máskor, mint a nyaralás alatt. Nem szedtem össze semmit, nem tudtam elvinni a laborba.

Ha külsősként olvasnám a történetet, most kezdenék el gyanakodni. Talán, mégsem a sofőr a gyilkos?? Nos, én akkor még nem gyanakodtam, de azok sem, akiknek elvileg ez lenne a dolguk.

A gombás panaszaim megszűntek, örültem, hogy működik a diéta, onnantól fogva jó sok tejet ettem, ahogyan azt az orvos javasolta.

Aztán egy évvel később jött a következő vesehomok igen komoly kiszáradásos panaszokkal. És az emésztésem sem működött úgy, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Épp a soha véget nem érő felmondási időmet töltöttem egy munkahelyen, ahol elég rosszul teltek a hétköznapok, így a háziorvossal megállapodtunk abban, hogy a stressz okozhatja a problémát. Ez egy másik doki volt, de ő is elküldött vérvételre és kiderült, minden rendben velem, nincs Chron betegségem sem, csak túl keveset iszom. A 4 litert addigra feltornásztam 5-re és gyümölcsteákat is ittam, pedig utálom a teát.

– Napi öt liternél többet igyak? – kérdeztem kétkedve.

– Az nem létezik, hogy maga annyit iszik – érkezett a már jól ismert válasz.

Köszi szépen! Mert én biztosan nem tudom. Sebaj.

Ezen a ponton mentem el egy fizetős urológushoz. Tudom, én vagyok válogatós, de a hatvan körüli férfiak az sztk-ban nekem nem tűntek túl bizalomgerjesztőnek. Nos, a vizsgálati díj 20 000 Ft-ról indult, cserébe 2 óra késésben volt a doki, a négyórás időpont helyett nagyjából hatra be is jutottam volna. Ott és akkor feladtam.

Aztán jött a nyár meg az új munkahely és (milyen egy gyarló ember?) el is feledkeztem a gondjaimról. Elmúlt a fájdalom, az emésztési panaszaim is javultak, a szervezetem is töltődött vízzel. A strandon akár három palack ásványvizet is megittam, arra gondoltam, így már biztosan rendben lesz minden. Jött a tél és sokkal jobban lettem. A candida diétát is mellőztem, végre azt ettem, amit akartam.

Tavasszal pedig ismét megérkezett a gomba, a diéta és nyáron a vesehomok. Négy nap leforgása alatt kétszer. Másodszor annyira rosszul lettem, hogy végül a sürgősségin kötöttem ki. Ultrahang, vérvételek, egyéjszakás kórházi tartózkodás. Az orvos szerint vesehomokom volt, de nem túl komoly, viszont nyertem magamnak egy bélgyulladást és nagyon kiszáradtam. Valószínűleg ezért is alakult ki a homok.

– Na de mitől száradtam ki? – érdeklődtem.

– Keveset iszik, attól.

Persze, mitől mástól??

Ha hat liternél többet kellett volna innom egy nap, akkor kipukkadok. De, persze, ezúttal is tájékoztattak, hogy számolni nem tudok, biztosan nem fogyasztok több folyadékot egy nap, mint 1 liter. Érdekes.

(Tuti nem a sofőr a gyilkos. Vajon a nyomozónak mikor esik már le?)

A gyulladásról kiderítették, hogy mi nem okozta, de hogy mi igen, azzal senki sem foglalkozott. Mint megtudtam, ez is teljesen normális, egyek rá gyulladáscsökkentőt, a vesehomokra meg fájdalomcsillapító-görcsoldó kombót. Ennyi. Elárulták mivel szűntessem meg a panaszaimat, de azzal senki sem törődött, hogy miért vannak egyáltalán panaszaim.

Gyakorlatilag manapság minden második munkahelyen problémamegoldás az emberek feladata, a legtöbben kívülről fújják az okkereső és ok elemző módszereket. Vajon az egészségügyben is tanítanak ilyesmit? Gyulladásra gyulladáscsökkentőt, fájdalomra fájdalomcsillapítót, kiszáradásra kiszáradás elleni port. Ezeket értem. De senkit nem érdekel pontosan mi fáj? Miért fáj? Miért gyulladt? Az én esetemben én voltam az egyetlen.

Ismét az urológus felé vettem volna az irányt, ha nem tudom meg az új kollégától, hogy ő hasonló panaszokkal látogatja a különböző dokikat évek óta és nemrég derült ki, hogy ételintoleranciája van. Azt gondoltam, ennek végülis van értelme, miért ne menjek el egy ilyen vizsgálatra. Megbökik az ujjamat egy tűvel és 1-2 héten belül rengeteg féle élelmiszerről kiderül, hogy jó-e nekem vagy sem. Egy urológiai vizsgálatnál, vagy bármiféle tükrözésnél ezerszer kellemesebb, az tuti.

Odamentem, megböktek, kivártam a másfél hetet és láss csodát, az analitikus szerint legalább fél évig, de inkább kettőig tej közelébe sem lenne szabad mennem. Ha lehet, rá se nézzek. Azt mondta, nem allergia, csak intolerancia, azért is bírtam olyan jól a hosszú ideje tartó tejdiétát. De, most kezdjek inkább egy tejmenteset.

– Nem lehet, hogy pont azért alakult ki, mert annyi tejterméket fogyasztottam? – kérdeztem bátortalanul, az analitikustól

– Előfordulhat – válaszolta elgondolkodva. – Volt olyan is, akinek hasonlót hozott ki kesudióra, mert hónapokon át, minden nap azt evett. Változatos táplálkozás. Ennyi.

– És ezért lehetett a bélgyulladás is? – folytattam a kérdezősködést, ha már találkoztam valakivel, aki legalább úgy tűnt, elhiszi, amit mondok.

– Természetesen. És a kiszáradása. Hiába vitte be azt a sok folyadékot, ha nem tudott felszívódni.

Na ne már! Akkor nem is én voltam az, aki nem tudott számolni?

Aztán mesélt még arról a kristályürítésről, ami nőknél, időszakonként valóban normális. A hormonrendszeremről, ami az általam elmondottak alapján szintén szörnyű állapotban lehetett. A vashiányról, ami nemsokára, több mint tíz év után helyre fog állni. A gombás fertőzésről, ami eleve a tej irritálta beleim miatt szaporodhattak el, és aminek a kezelésére valamelyik hozzá nem értő még több tejet javasolt. És milyen igaza lett.

A vizsgálat óta fél év telt el és mintha kicseréltek volna.

Fele annyi folyadékot tudok csak meginni, mint korábban, mégis hidratáltnak érzem magam. Olyannyira, hogy az első oviból jövő bacifertőzésen könnyedén túlestem. Az emésztésem jobb mint valaha, a vizelési szokásaim is visszaálltak a tíz évvel ezelőttire. Továbbra is jobban kedvelem a meleget, mint a hideget, de a tűző napon nincs szükségem három réteg ruhára. A hormonrendszerem is jobban van, minden úgy működik, ahogy a biológia könyvben meg van írva. Elmaradtak a görcsök, fájdalomcsillapítót sem kell szednem. Gombának hűlt helye. Vashiányom sincs. És ami a legszembetűnőbb változás, az a hangulatom.

Én is azt hittem magamról korábban, hogy amolyan ideges típus vagyok. Biztos találkozott már mindenki ilyen emberrel. Egy darabig kedves, mosolygós, aztán egyszer csak felidegesíti magát valami kis lükeségen és hosszú percekig, órákig, néha akár napokig is puffog meg csattog. Szinte minden apróság kihozza a sodrából, nem bír megülni egy helyen, semmi nem köti le egy óránál tovább, stb. Extrém esetben, ha jól tudom, ezt betegségnek hívják és gyógyszert adnak rá.

Ilyen voltam én. Egészen öt hónappal ezelőttig. Azóta semmi olyasmit nem eszem, amire kijött, hogy intoleráns vagyok és ennél jobban nem is lehetnék. Csodálatosan érzem magam.

Mit mond erre a gyilkost végül megtaláló nyomozó? Vagy a kedves olvasó?

Szavai sincsenek arra, hogy a huszonegyedik században ilyen megtörténhet. Akkor, amikor halálos betegségeket kezelünk sikeresen, amikor sikerül belőle kigyógyítani egyeseket.

Dokiról dokira jártam és egyiknek sem jutott eszébe, hogy talán nem füllentek arról, hogy mennyit iszom. Egyikük sem gondolta végig, mi van akkor, ha nem a folyadékbevitellel van a gond. Felírták az „ilyenkor szokásos” gyógyszereket és utamra engedtek. Tényleg ez a modern kori orvoslás alapja? Tünetkezelés?

Ha a szervizes kolléga ki tudja deríteni mi a gép valódi baja és arra keres hatékony megoldást, ez az egészségügyben miért nem megy? Vagy csak én fogtam ki ilyen dokikat?

Talán túl sok krimit nézek, aminek a végén elfogják a gyilkost?